A disznóvágásnak sem az expozíció a tetőpontja, katarzisa, orgazmusa, legszebb pillanata. Történik ugyanis, hogy bizony egy drótot fűznek a malac orrába, és féktelen brutalitással kirángatják családja köréből, szerettei közül. Hajnal van, hogy jobban elviseld a következendőket, már túl vagy egy-két stampó pálinkán. A disznó leírhatatlan hangon üvölt, a disznóvágás környékére tévedt kiskorúakat, gyenge idegzetűeket és vegetáriánusokat egy életre hazavágja az a hang, amelyen a disznó tiltakozik a középkori eljárás ellen.
A disznóvágás egész napos projekt, bonyodalmas algoritmussal. Rózsi felfogja a nyakon szúrt állat vérét, majd egy irtóztató lángszóróval fura ólomszínűre pörzsölik a disznót, lemossák, kis kezét kimanikűrözik (és/vagy kis lábát kipedikűrözik). A nagy tudású böllér ekkor vágja föl a disznót, melyben mint nyitott könyvben olvashatsz. Sebészi pontossággal és higiénikusan végzi dolgát a böllér, régi jó szomszédunk, hajdani olvasztár a vagon- és gépgyárból, Mónár Rezső. A disznó lassan dekomponálódik, a dekonstrukció folyamatában divergálnak csülkei, elhagyja magát, elemeire esik szét, valamint a világ az ősrobbanás algoritmusának bűvöletében. Bensőségeinek szépen tagolt kilométereit a bélmosó veszi munkába. Ez a másik pillanat, amit nem neveznék a disznóvágás omegapontjának. A disznóbél kimosása nem módnélküli mulatság, igazából magánzárka helyett evvel büntetném mondjuk a valamely börtönben rakoncátlankodó-zendülő sorozatgyilkos életfogytosokat. Gizi néni, régi tündérre hajazó másik kedves szomszéd, akkurátusan pucoválja a beleket, a tiszta bél szép, fel kell fújni, mint a lufit, és beletölteni a vérrel elegy rizst vagy a gonddal fűszerezett kolbász nyersanyagát, és el kell kötözni.
A hely, ahol semmi se változik, Tényő. A falu, hol lámpáskodtunk a rendszerváltás előtti évszázadokban, ámultan nézve a Pannonhalmi-dombság hullámait, a löszös lankákat, a hűvös, loncsos tájat, az akácot, melyre felfutott az elvadult kékszőlő. A tájba léptem ki minden reggel, itt rügyeztek ki és hullottak le falusi létezésünk szerény napjai. A nejlon otthonkás népviseletbe öltözött, polgárosodás helyett proletarizálódott falusiak Betli-duóra és a cerkáját próbálgató, korai Lagzi Lajcsira meg Kadlott Karcsira múlatták az időt, a változás szelei fújdogáltak, bealkonyult a szomszéd falubéli hajdani verőlegény bácsinak, ki mindig azzal kérkedett, a technikai részletekre is kitérve, miképpen kínozta a rabul ejtett bíborost. Kr. e. ötödik évezredből származó kerámia-töredékeket leltek a dombokon, a középkorban a szomszéd völgy fölé magasodó Pannonhalma uralta a török alatt elpusztuló-pusztásodó térséget, van olyan zsúpfedeles ház, ahol be van vésve a mestergerendába, hogy 1789-ben épült. Az emberek zavarba ejtően segítőkészek, szorgosak, a népi kultúra és a vallás térvesztése-elvesztése után is szigorú erkölcsűek, kedvesek. Ők vezették borsószem-királykisasszony kezeinket, hogyan is kell fát hasogatni, vagy a kéziprést kezelni, a lugasunkon direkttermett szőlőből borunkat facsarandó. Komoly bortáj ez különben, a Pannonhalma-Sokróaljai önálló borvidék része, gyönyörű olaszrizlingekkel. Fakadt itt olyan vörösbor is az apátsági időkben, ami a párizsi borversenyen aranyat nyert 1936-ban, de ma a szép fehérek dominálnak.
|
A disznóvágás logisztikai menedzsere, ugyancsak hajdani jó szomszédunk, Vasi Gyuri, ennek a tradíciót vesztett, munkásruhás, végtelenül dolgos és segítő tényői embernek mintaképe. Akárcsak felsége, Irma vagy Rózsi vagy Rózsi férje, a böllér szerepében fellépő Rezső, ki benyomásunk szerint egy komolyabb emberműtétet is félkézzel lekenne. Amúgy is átvillan agyamon kép, amikor disznók állnak cigarettázva ólam körül, csapódik az ólajtó, kirángatnak ágyamból, orromba drótot főznek, visítok, mint egy disznó, az emberi jogokat emlegetem, Strassbourggal fenyegetőzöm, hasztalan, lefognak, ignorálják utolsó kívánságomat, hogy legalább a kislányomtól hadd búcsúzzam el, és hadd szívjak el még egy utolsó Romeo y Yulietát, a fejem felé közelednek egy ilyen hatalmas metszőollóra hajazó etvasszal, aztán leoltják a villanyt, ma ontják véremet.
A disznóvágás egész napos ívelése kora délelőtt jut el az első komolyabb evészetig, amikor a friss sült pecsenyéből, májból és káposztából elkészül a kóstoló. A második nyugvópont a nagy húslevessel kezdődő ebéd, a harmadik a vacsora. Az igazi, derb gourmand-ok már a pörzsölési fázisban megkóstolják a megtisztított disznó nyers fülének-bőrének kis szegmenseit, de engem, ki pedig nem egy disznóvágásnál asszisztáltam, erre sosem vitt rá a lélek. A hurkatöltő groteszk rakétájából gondosan fűszerezett nyersanyag kígyózik az immár megtisztított belekbe, készül a prés (a disznósajt tényőiül), apró darabokra vágják a hájat, amiből egyfelől tepertőt, másfelől zsírt fognak kisütni értő kezek. Majd lassan nyugvópontra jut minden, elmosatnak az évtizedes használattól vékonyodó pengéjű kések, Mónár Rezső elteszi őket orvosi táskára emlékeztető tartójukba, a disznó átalakítását végzők fáradtan kezet mosnak, jön a vacsora, a véreshurka és a kolbász ízharmóniája, amiből is a bizonyosság erejével érzed, hogy volt értelme az egésznek, e bonyolult rurális napnak, a zsíros a kilincsnek, az életnek. Este van, este van (istevány, istevány, ki-ki you gallonba, mondja a kis Kanavász Platón Hamvas Béla Karneváljában), az égen az Orion kezdi lóbálni a micsodáját, pár nap, és jön a sütyüpék, a cinege, ki azt hajtogatja katatón derűlátással: sütyüpék, sütyüpék, vége lesz a végtelen télnek, szomszédok járkálnak majd át egymáshoz, kedveskednek egymásnak, virágok kezdődnek, jön az íriszözön a kertben, az akác felhőkatedrálisok az illatos ég alatt, még élünk. |
